Gyula, II. – 216. római pápa
Giuliano della Rovere 1443-ban született egy elszegényedett nemesi családba, Savonához közel, Albisolában. Nagybátyja, a későbbi IV. Szixtusz pápa, gondoskodott felemelkedéséről, és az egyházi pálya révén helyreállította a család hírnevét. Giuliano valószínűleg sosem lépett be a ferences rendbe, de az egyházi karrierjét nagybátyja pápává választása (1471) után azonnal megkezdte: fiatalon Carpentras püspöke, majd a római San Pietro in Vincoli bíborosa lett. Korai éveiben nem az egyházi élet, hanem a politika, a diplomácia és különösen a hadászat iránti szenvedélye jellemezte. Kiterjedt befolyását és jövedelmét mintegy tizenkét püspöki cím (többek között Avignon érseke) és több apáti rang biztosította. Ezzel a vagyonnal nem extravagáns tivornyákat, hanem művészeteket és építkezéseket pártolt, bár világi életvitele – többek között a felszentelése előtt született lánya, Felice della Rovere – nem illeszkedett a korabeli szent életű bíborosi ideálhoz.
Giuliano már bíborosként is kulcsszerepet játszott az Apostoli Szentszék politikájában. Nagybátyja halála után sikerült elérnie, hogy VIII. Ince pápa (Cibò bíboros) kerüljön a trónra, akit bábként tudott irányítani, és akit hadjáratra is rávett Nápoly ellen. Ince halála után, 1492-ben Giuliano fő riválisa Rodrigo Borgia (VI. Sándor) lett, aki megvesztegetésekkel szerezte meg a pápai tiarát. Ekkor a Borgiák esküdt ellenségévé váló della Rovere önkéntes száműzetésbe vonult Ostiába, majd Franciaországba menekült VIII. Károly francia király udvarába, akit arra ösztönzött, hogy szállja meg Itáliát és fossza meg VI. Sándort a trónjától. Bár Sándornak időlegesen sikerült kibékülnie a franciákkal és Giulianóval, a della Rovere bíboros továbbra is Franciaországban maradt, megvetve a pápában a bizalmatlanságot, és gyűlölve Sándor módszereit.
Születése
1443. december 5., Albisola Superiore
Halála
1513. február 21., Róma
Megválasztása
216. római pápa – 1503. november 1.
Sírhely/Kegyhely
Ünnepnapja(i)
Jelképe(i)
VI. Sándor 1503-as halála után egy rövid, huszonhat napos III. Piusz pápaság következett, amely alatt Giuliano ügyesen félreállította Cesare Borgiát és megerősítette pozícióját. Piusz halála után, alig pár óra alatt, 1503. november 1-jén Giuliano della Roverét választották pápává, miután előzőleg hatalmas összegeket költött a bíborosok megvásárlására. Az új pápa felvette a II. Gyula nevet, de azonnal semmibe vette a konklávé által előzetesen elfogadtatott feltételeket (melyek korlátozták volna világi hatalmát, például a hadviselés vagy az új bíborosok kinevezése terén), mivel fő célja a pápai állam világi hatalmának megerősítése volt.
II. Gyula hadvezérként kezdte pontifikátusát: első lépésként rendet teremtett Rómában a Borgia-hatalom felszámolásával, Cesare Borgiát börtönbe vetette, és kibékítette a két legnagyobb nemesi családot, a Colonnákat és az Orsiniket. Ezután a Velencei Köztársaság ellen fordult, amely Cesare Borgia romagnai birtokait kebelezte be. Gyula először leverte a pápai uralom alól függetlenedni próbáló Perugia és Bologna lázadását (seregét személyesen vezette), majd 1509-ben csatlakozott a Cambrai-i Ligához (franciák, német-római császár) Velence ellen. A köztársaság agnadellói veresége után Gyula váratlanul békét kötött Velencével (1510), feloldva az egyházi átkot, és diktálva a feltételeket, visszaszerezve a Romagnai területeket.
A pápa ezután a francia befolyás kiűzése felé fordult. XII. Lajos francia király megtorlásul összehívta a Gyulát lemondatni szándékozó pisai zsinatot (1511), amely egyházszakadással fenyegetett. II. Gyula válaszul 1511-ben létrehozta a Szent Ligát (Spanyolország, Velence, Anglia, később a Császárság), amely a franciák ellen indult. Bár a háború rosszul indult, a ravennai csatában a francia vezér, Gaston de Foix halála megfordította a hadi szerencsét. A franciák visszavonultak Itáliából, a Pápai Államhoz csatolta Piacenzát, Parmát és Reggiót, és helyreállította a Medici-hatalmat Firenzében. Ezzel a Pápai Állam elérte legnagyobb területi kiterjedését.
Bár II. Gyula leginkább világi uralkodóként tevékenykedett, egyházi reformokat is végrehajtott. Szigorú bullákat adott ki a szimónia eltörlésére és átszervezte a Pápai Állam pénzügyi és közigazgatási rendszerét. Sikeres pénzügyi irányítását mutatja, hogy halálakor 700 ezer aranyat hagyott utódjára a költséges háborúk és a művészetpártolás mellett. Gyula hozta létre a hivatali nunciusi rendszert is.
Legfontosabb egyházi tette az V. Lateráni Egyetemes Zsinat összehívása volt (1512), elsősorban a pisai ellenzsinat hiteltelenítése céljából. A zsinat a magyarországi követ, Bakócz Tamás érsek bevonásával zajlott, de Gyula idejében leginkább politikai kérdésekkel foglalkozott, és a valódi belső reformok elmaradtak, melyeket utódja, X. Leó fejezett be.
II. Gyula pápa a reneszánsz Róma megalkotójaként írta be magát a történelembe. Hatalmának demonstrálására a legnagyobb művészeket vette igénybe. 1506-ban ő tette le az új Szent Péter-bazilika alapkövét Donato Bramante tervei alapján, aki a Vatikán átépítését is vezette. Raffaello a pápai lakosztályok (Stanzák) dekorálásával nyert megbízást. A pápa művészetpártolásának csúcspontját Michelangelo alkotásai jelentik: a Sixtus-kápolna mennyezetfreskói és a monumentális, ám soha teljesen el nem készült síremléke (melynek központi alakja a híres Mózes-szobor) a San Pietro in Vincoli templomban.
Forrás(ok): Dr. Szántó Konrád O.F.M.: A katolikus egyház története;
Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve; id. Rieth József: Szentjeink;
Diós István: A szentek élete; Scitovszky János: Szentek élete;
Magyar katolikus lexikon; Arcanum; Wikipédia
