Piusz, X. – 257. római pápa

Prédikációi híre messze eljutott, a szomszédos falvakból is eljöttek az emberek, nem sajnálva a hosszú gyalogutat, csak hogy hallhassák őt. Amikor emiatt néhány plébános megsértődött, és panaszt tettek a püspöknél, azt a választ kapták: „Csináljátok ti is ugyanúgy!”

1875-ben kanonokká nevezték ki Trevisóban, és a helyi szeminárium lelkivezetője lett.

1884-ben Treviso püspöke átadta neki kinevezési okmányát, amellyel Mantova püspökévé vált. Sarto méltatlannak érezte magát erre a feladatra, ezért levelet írt Rómába, kérve a kinevezés semmissé tételét. Róma válaszul az engedelmesség erényére figyelmeztette.

Püspöki szolgálata alatt is példamutató lelkipásztori munkát végzett. A szeminárium rektora lett, és erkölcstant, valamint gregorián éneket is tanított. Négy év alatt végiglátogatta egyházmegyéjét, majd egyházmegyei zsinatot tartott. Közvetlensége, egyszerűsége és jósága még az Egyház ellenségeit is gyakran megnyerte. Amikor egy röpirat szerzője súlyos sértésekkel és alaptalan vádakkal illette, Sarto nem akarta bíróság előtt keresni igazát, mondván, hogy a bűnös vádaskodónak nem bírósági büntetésre, hanem imádságra van szüksége.

1893-ban XIII. Leó pápa Velence pátriárkájává nevezte ki. Amikor a páduai püspök a Szentszék megbízásából érdeklődött, hogy elfogadná-e a kinevezést, Sarto így válaszolt táviratban: „Pontosan ez hiányzik nekem. Sarto.” 1894-től 1903-ig vezette a velencei egyházmegyét, és sikeresen ellenállt a helyi politikusok egyházellenes támadásainak; személyes befolyása révén a katolikusok nyerték a helyi választásokat.

1903. augusztus 4-én választották pápává Giuseppe Melchiorre Sartót, aki nehezen fogadta el a döntést, és úgy érezte, ez élete legnehezebb keresztje lesz. Bár úgy gondolta, hogy nem képes ellátni ezt a magasrendű feladatot, a valóság mást mutatott – emelte ki XVI. Benedek pápa 2010 augusztusában tartott beszédében. Azt mondta, Szent X. Piusz pápasága mély és kitörölhetetlen nyomot hagyott az Egyház történetében, és jelentős reformokat valósított meg, amit pápai jelszava is tükröz: „Instaurare omnia in Christo – Megújítani mindent Krisztusban.”

X. Piusz pápasága alatt számos kezdeményezést indított: újjászervezte a Szentszék vezetését és a Római Kúriát, megkezdte az új Egyházi Törvénykönyv kidolgozását, reformokat vezetett be a papképzésben, és gondoskodott a hívők hitének elmélyítéséről. Még fiatal papként és püspökként is azon dolgozott, hogy egységes hittankönyvet készítsenek legalább olasz nyelven. A római egyházmegye számára írt katekizmus, amely az ő nevével vált ismertté, egész Olaszországban és a világ más részein is elterjedt, és határozott alapot biztosított a katolikus tanítás számára.

Különösen fontos volt számára a papok megszentelődése, mert úgy vélte, hogy „a papnak először saját magában kell megformálnia Krisztust, ha másokban is végre akarja hajtani ugyanezt.” A belső megújulás hatása egyre szélesebb körben érezhetővé vált: az itáliai püspökök elkezdték látogatni egyházmegyéiket, a szemináriumokban pedig nagyobb hangsúlyt fektettek a tudományos képzésre és a növendékek aszketikus nevelésére.

X. Piusz a lelki élet embere volt, ugyanakkor támogatta az intézményeket és szervezeteket is, ha azok a belső élet kibontakozását segítették. Már velencei pátriárkaként felismerte a katolikus sajtó jelentőségét, és egyszer a mellkeresztjét is zálogba adta, hogy egy helyi katolikus lapot átsegítsen anyagi nehézségeken.

X. Piusz jó kapcsolatot ápolt a Magyar Katolikus Egyházzal. 1905-ben ő szentelte fel gróf Zichy Gyulát, Pécs, Balás Lajost, Rozsnyó és Prohászka Ottokárt, Székesfehérvár megyéspüspökeit. Az ő kérésére vették fel a boldogok sorába 1905-ben a három kassai vértanút – Körösi Márk esztergomi kanonokot, Pongrácz István és Grodecz Menyhért jezsuita atyákat. 1912. június 8-án kiadott Christifideles graeci kezdetű bullájával pedig kanonizálta az új Hajdúdorogi Görögkatolikus Egyházmegyét.

Nagy figyelmet szentelt a liturgia, különösen a szakrális zene reformjának, abban a reményben, hogy ez segíti a híveket az imádságban és a szentségi életben. Nevéhez fűződik az egyházi zenéről szóló Inter Sollicitudines kezdetű motu proprio, amelyben az egyházi zene célját abban határozta meg, hogy „ébressze föl a hívekben az áhítatot és könnyítse meg az imádságot.” Kiemelt figyelmet fordított a gregorián énekekre, és Rómában egyházzenei főiskolát alapított. A liturgia kérdéseinek tisztázása érdekében újra kiadta a Római Misekönyvet és breviáriumot.

Különös gondot fordított az Eucharisztiára és a lelki életre. Az „actuosa participatio”, vagyis a tevékeny részvétel kulcsfontosságú fogalma tőle származik. Az volt a célja, hogy „a hívek a szentmisét imádkozzák, és ne mise közben imádkozzanak.” Emellett szorgalmazta a gyakori, lehetőleg napi áldozást is, mondván: „Senkit sem szabad visszatartani az áldozástól, ha a kegyelem állapotában van, és jó szándékkal közeledik a szent asztalhoz.”

X. Piusz pápa indítványozta, hogy a gyermekek az addigi gyakorlattól eltérően – amikor általában tizennégy évesen részesültek először szentáldozásban – már korábban, 7 éves korukban áldozhassanak, amikor – szavai szerint – „a gyermekek már gondolkodni kezdenek”.

Egy angol édesanya magánkihallgatásra vitte kisfiát a Szentatyához, hogy áldását kérje rá. „Mennyi idős?” – kérdezte a pápa. „Négy éves – felelte az édesanya –, és remélem, hogy két vagy három év múlva elsőáldozó lehet.” A pápa ekkor komolyan a kisfiú szemébe nézett, és megkérdezte tőle: „Kit fogadsz a szívedbe, amikor áldozol?” A kisfiú gyorsan válaszolt: „Jézus Krisztust!” – „És kicsoda Jézus Krisztus?” – kérdezte újra a pápa. „Jézus Krisztus Isten” – mondta a kisfiú. Ekkor a pápa az édesanyához fordult: „Hozza el holnap reggel a gyermeket. Magam fogom megáldoztatni.”

X. Piusz nem volt az elvont tudományok embere, jóllehet kimagasló szellemi képességekkel rendelkezett. Mindig képes volt megragadni a kérdések lényegét. A tudományos kutatás csak annyiban érdekelte, és támogatta, amennyire azt a vallásos élet számára hasznosnak és szükségesnek látta. Az egyházi hagyományhoz hűen elősegítette a kinyilatkoztatás tudományos elmélyítését, és 1909-ben megalapította a Pápai Biblikus Intézetet. A bencés rendet megbízta a Vulgata új, kritikai kiadásának elkészítésével.

Az egyszerűség, alázatosság, kimeríthetetlen szeretet, jóság, nagylelkűség és erősség erényei jellemezték, valamint finom humora, mellyel a merev szertartásosságot is fel tudta oldani. Szerette magát egyszerű, vidéki plébánosként bemutatni, és ahol csak tehette, kereste a nép közelségét. Ha prédikált, vagy más alkalmakkor szólt az emberekhez, szavai egyszerűek és világosak voltak, és a szívéből fakadtak.

Lelkipásztori tevékenységében Vianney Szent Jánost tekintette példaképének. Arcképe mindig ott volt az íróasztalán, és 1905-ben boldoggá is avatta. Oltárra emelte továbbá Eudes Szent Jánost és Bécs nagy lelkipásztorát, Hofbauer Szent Kelemen Máriát.

X. Piusz elítélte a XIX. század végén és a XX. század elején fellépő teológiai modernizmust, hű maradva feladatához, hogy megerősítse az embereket a hitben, és megvédje a híveket a téves értelmezésektől.

Élete utolsó éveit beárnyékolta az I. világháború kitörése. 1914. augusztus 2-án felhívást intézett a világ katolikusaihoz, amelyben mély fájdalmának adott hangot. Néhány nappal később, augusztus 20-án hunyt el, életszentség hírében.

Kívánsága szerint testét nem balzsamozták be, és amikor a boldoggá avatáskor felnyitották sírját, testét teljes épségben találták. XII. Piusz pápa 1951. június 3-án avatta boldoggá, majd 1954. május 29-én a szentek sorába iktatta. Romlatlan teste a Szent Péter-bazilikában, az első bal oldali mellékkápolnában nyugszik.

Ünnepét 1955-ben vették fel a római naptárba szeptember 3-ra, 1969-től augusztus 21-én ünnepeljük.

Szent X. Piusz példája arra tanít minket, hogy apostoli cselekedeteinket mindig a Krisztussal való személyes és bensőséges egységre kell alapoznunk, bármilyen területről is legyen szó – hangsúlyozta tanításában XVI. Benedek pápa. Ezt a kapcsolatot napról napra ápolni kell: ez X. Piusz tanításának és elköteleződésének lényege. Csak azok képesek az embereket Istenhez vezetni és megnyitni a szíveket irgalmas szeretetének, akik valóban szerelmesek az Úr Jézusba.

Forrás(ok): Dr. Szántó Konrád O.F.M.: A katolikus egyház története;
Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve; id. Rieth József: Szentjeink;
Diós István: A szentek élete; Scitovszky János: Szentek élete;
Magyar katolikus lexikon; Arcanum; Wikipédia