Vulgata
Vulgata a Biblia latin fordítása, mely a Vetus Latina szövegek sokaságát a 7–8. századtól végérvényesen háttérbe szorította.
Létrejötte Szent Jeromosnak köszönhető, aki 383-ban kiadta az általa revideált evangéliumokat. Az ólatin előzményekből mindenekelőtt a „Nyugati” görög szövegből belekerült olvasatokat iktatta ki, ezenkívül azonban – a Damasus pápának ajánlott előszóban olvasható fejtegetéseitől eltérően – számos helyen stilisztikailag is módosította a szöveget. Az Új Szövetség második részében a Vulgata egészen más jellegű. Ez is átment ugyan bizonyos revízión, de a stilisztikai változtatások elenyészőek. Ugyanakkor a revízió sokkal következetesebbnek látszik, mint az evangéliumokban. Minthogy az eltérések ilyen nagymérvűek, ezt a munkát nem tulajdoníthatjuk Jeromosnak.
Az Ó Szövetség héber szövegét Jeromos 390-ban fordította. A latin szöveg történelmében, mely eddig a Hetvenes-fordításhoz igazodott, ezzel döntő fordulat állt be, ha erős ellenállásba ütközött is. Jeromos stilisztikailag is gyakran módosította a korábbi szövegeket, különösen az elbeszélő jellegű részekben. Fordításával több helyen újra kiemelte az elmosódott messiási vonatkozásokat.
A zsoltároknak Jeromos héberből készített fordításával (Psalterium iuxta Hebraeos) szemben a Karoling korban lezajlott reformok után az a szöveg került előtérbe, melyet Jeromos a LXX hatnyelvű szövege (Hexapla) alapján helyesbített (Psalterium Gallicanum). Jeromos már korábban, amikor még Rómában élt, revízió alá vette a zsoltárokat; ezt – helytelenül – azonosították az ólatin Psalterium Romanummal (Zsoltárok könyve). A Hexapla alapján javított szövegből a zsoltárokon kívül teljesen csak Jób és az Én maradt fenn. Több könyvet Jeromos nem dolgozott át: Bölcs, Sir, Bár, 1–2Mak; ezeket a Vulgata a Vetus Latina szövegével tartalmazza; ugyanakkor – a héber kánontól eltérően – Judit és Tóbiás könyvét lefordította Jeromos, Eszt és Dán görög kiegészítéseit pedig ezeknek a könyveknek a végéhez csatolta.
A középkorban a Vulgatanak számtalan változata keletkezett. A jó szövegeken kívül olyan változatok is elterjedtek, melyekben a Vulgata szövege erősen összekeveredett a Vetus Latinával. Bizonyos hitelességre törekvés csak a Karoling-korban figyelhető meg. Alkuin szövegét nem tekinthetjük a Nagy Károlytól elrendelt Birodalmi Bibliának, valószínű csupán egyike azoknak a szövegeknek, melyek annak jegyében készültek, hogy Nagy Károly kifejezetten sürgette a Biblia helyes szövegének helyreállítását. Ebben a korban valójában csak az Orléans-i Theodulf bibliáiban fennmaradt szöveg tekinthető tudományos igényűnek, bár megítélése terén az idők folyamán eltértek a vélemények; hatását a Vulgatara korábban lebecsülték. Báruk keverve Theodulf szövegével került a Vulgataba. Egyébként lényegében Alkuin szövege szolgált alapul a párizsi egyetem szövegéhez, mely a középkorban irányadónak számított, és melyen az első nyomtatott kiadások is alapszanak.
A trienti zsinat (1546) a Vulgatat autentikusnak nyilvánította, és elrendelte egy hivatalos kiadás előkészítését. A Caraffa bíboros által vezetett bizottság jó kéziratokat vett alapul, de V. Szixtusz pápa más kiadást készített elő, mely ismét a párizsi szöveghez állt közelebb. A Sixtinát a pápa halála után 1590-ben bevonták, és VIII. Kelemen pápa idején 1592-ben a tőle nem sokban különböző Sixto-Clementinával váltották föl.
Szent X. Piusz pápa 1907-ben a bencés rendet bízta meg a Vulgata kritikai kiadás elkészítésével; Neovulgata.
