Szűz Mária mennybevétele (Nagyboldogasszony)

A Nagyboldogasszony, más néven Mária mennybevétele a katolikus egyház legnagyobb Mária-ünnepe, melyet augusztus 15-én tartanak. Ez a nap egyúttal Magyarország védőszentjének ünnepe is.

431-ben az epheszoszi zsinat elfogadta Alexandriai Szent Cirill érvelését, és kihirdették, hogy Szűz Máriát megilleti az Istenszülő cím. Mária mennybevételének dogmája szerint Jézus anyja a földi létből testben és lélekben egyenesen a mennyei boldogságba jutott.

Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, kinek öltözete a Nap volt, lába alatt a Hold, fején pedig tizenkét csillagból álló korona.

Jel 12,1

A Nagyboldogasszony elnevezés magyar sajátosság: Szűz Mária Boldogasszony elnevezéséből ered, Horpácsi Illés nyelvész szerint „Nagyboldogasszony ünnepének titkában teljesedett ki az Istenanya nagysága: az ég és föld mennybe fölvett királynője lett.”

Teológia

A katolikusok úgy tartják, hogy Szűz Márián mint az asszonyi nem legkiválóbbikán sem a halálnak keserűsége, sem a testén romlás nem fogott. Szent Alfonz úgy tartja: „három dolog teszi keserűvé a halált: ragaszkodás a földiekhez, a lelkiismeret mardosása a bűnök miatt és az üdvözülés bizonytalansága. Mária halála mentes volt ezektől a keserűségektől, számára épp három ellentétes tudat tette könnyűvé a halált. (…) Neki az isteni szeretet adta az életet és ugyanaz adta a halált.”

Mária földi életének befejezésével kapcsolatban a II. vatikáni zsinat a mennybevétel dogmáját meghatározó bulla szavait veszi át: A szeplőtelen Szűz, aki megőriztetett az eredendő bűn minden szeplőjétől, földi életének végeztével testben és lélekben felvétetett a mennyei dicsőségbe (Lumen gentium 59.)

Szent II. János Pál: A halál megtapasztalása gazdagította Szűz Mária személyét

Mária mennybevételét a protestánsok nem vallják, mivel a Szentírás nem foglalkozik a kérdéssel, így szerintük az ember üdvössége szempontjából nem fontos felvetés.

Mária halála

Szűz Mária haláláról (Mária elszenderülése, latinul: dormitio (elalvás) vagy pausatio (elpihenés) Mariae) az Újszövetség nem ír, így a hagyományokra és más írásos emlékekre vagyunk utalva. (Ezek értéke a protestáns felfogás szerint nem vethető össze a Szentírással.) A feljegyzések alapján 64 és 72 év közé tehető életének hossza. A 4. században keletkezett a legkorábbi Transitus Mariae (Mária mennyekbe való átviteléről) című apokrif irat, amely Szűz Mária halálát és mennybevételét írja le. Juvenalis jeruzsálemi püspök e tekintetben a legmegbízhatóbb hagyományon alapuló művet, Niceforus szalamiszi püspök nevéhez fűzi, és a leghitelesebb hagyománynak nevezte. A 6–9. század Szűz Mária halálának körülményeire vonatkozólag legalább húszféle feldolgozását hozta. Vannak, akik azt feltételezik, hogy Mária Jézus halála után Efezusba költözött. Ez azért lehetséges, mert a keresztre feszített Jézus János apostolra bízta anyját.

Apokrif iratok szerint Jézus tanítványai egybegyűltek, és egy csoda folytán felhőn utazva értek Jeruzsálembe a Szent Szűzhöz: János éppen Efezusban celebrált misét és úgy találta magát Szűz Mária házában, utána érkeztek a többiek, míg legvégül Tamás apostol Indiából. Mindezeknek azonban ellentmondani látszik, hogy Pál apostol 54-ben még nem talált keresztényeket a városban. Timóteus, Efezus püspöke volt az, akihez 63–64-ben leveleit írta Rómából, János evangélista pedig csak Pál halála, tehát 67 után érkezett oda. Ekkor Máriának már 90 év körülinek kellett volna lennie, amire semmilyen más forrás nem ad alapot. Kivéve Emmerich Katalin látomását, aki azt állítja, hogy nem a városban lakott Mária. A keresztények az Efezustól nem messze lévő hegyekben laktak, biztonsági okokból, mint egy szekta, mint ahogy Mária is, ezért nem találhatott Pál a városban keresztényeket.

A hagyomány szerint Szűz Mária Jeruzsálemben halt meg. Az 1–3. század keresztény szerzői ugyanakkor semmilyen említést nem tesznek Mária sírhelyéről. Szent Jeromos, Szent Epiphaniosz, I. Leó pápa és –Eteria spanyol zarándoknő a 4. századból – sem, pedig ők a Szentföld alapos ismerői voltak. Epiphanius, Jeruzsálem szülötte így nyilatkozik: „Nem tudjuk, vajon Mária meghalt-e, eltemették-e.”

Az ünnep kialakulása

Az ünnepet Jeruzsálemben már az 5. században megülték. Legrégebbi, latin elnevezése dormitio (elalvás) vagy pausatio (elpihenés), vagyis Mária elszenderülésének (halálának) napja. A 6. században már egész Keleten elterjedt, a 7. században pedig Róma is átvette, ahol a 8. századtól Assumptio beatae Mariae (a boldogságos Szűz mennybevétele) néven tartották számon.

Augusztus 15-ét Szent István avatta ünneppé Magyarországon. Élete végén ezen a napon ajánlotta fel az országot Szűz Máriának, ami megalapozta a Regnum Marianum eszmét, amely szerint Magyarország Mária országa. Az ünnep elnevezéseként nálunk a Boldogasszony szón alapuló nagyboldogasszony honosodott meg.

Forrás(ok): Dr. Szántó Konrád O.F.M.: A katolikus egyház története;
Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve; id. Rieth József: Szentjeink;
Diós István: A szentek élete; Scitovszky János: Szentek élete;
Magyar katolikus lexikon; Arcanum; Wikipédia