Tiszteletreméltó Kaszap István – szerzetesnövendék
* Székesfehérvár, 1916. március 25. + Székesfehérvár, 1935. december 17.
Székesfehérváron született 1916. március 25-én.
A Soroksárról Fehérvárra elszármazott Kaszap család harmadik gyermekeként született. Két bátyja és két húga volt (Béla és József, Rózsa és Gabriella). Édesapja főellenőrként dolgozott a postán.
Első iskolaéveit Székesfehérvárott a Belvárosi Elemi Iskolában, a gimnáziumot a ciszterciek Szent István Gimnáziumában végezte. A tanulásban tudatosan nevelte magát a szorgalmas, pontos, eredményes munkára. Eleinte ugyanis – a sok olvasás miatt – nem jeleskedett az iskolai tennivalókban. Az eredmény a kitűnő érettségi volt.
Nyolcadikos gimnazista volt, amikor eldöntötte, hogy jezsuita lesz. 1934. júliusában, Szent Ignác ünnepén lépte át a budai Manréza küszöbét. A jezsuita szabályzat szerint a noviciátus két évig tart. Ez lett az akadálya annak, hogy István, akinek az Úr csak másfél évet adott a rendben, fogadalmas lehessen.
Gyermekkorában egészséges volt, gimnazista évei alatt sokat sportolt, sőt tornászbajnokságokat nyert. Mikor azonban a rendbe való felvételi alkalmából az orvos előtt állt, lázas volt. Mivel egyébként teljesen egészségesnek mutatkozott, az izgalomnak tudták be ezt, és nem tekintették a belépés akadályának. Hamarosan azonban betegeskedni kezdett: ismételten begyulladt a mandulája, néha annyira, hogy a hangját is elveszítette, majd az ízületeire ment a gyulladás, megdagadt a bokája, és ujjain, nyakán, arcán kelések keletkeztek. A noviciátus első hónapjaiban tökéletesen azonosult a rend célkitűzéseivel, Karácsony táján megkapta Istentől az első jeleit annak, hogy a türelemmel viselt szenvedések nagyon is szűk útján, egyedül a megfeszített Krisztus lesz az ő vezére.
A következő év már a betegség ideje: orrvérzések, gennyes mellhártyagyulladás, kelések, rosszindulatú tályogok követik egymást. Tizenkilencedik születésnapját a Vöröskereszt-kórház sebészeti osztályán műtét utáni gyengeségben tölti. Egymás után távolítják el testéből a kisebb-nagyobb tályogokat, daganatokat, melyek mindig újratermelődnek. Június közepén úgy tűnik erőre kap: a hosszú fekvéstől legyengült novicius fölkelhet és járni tanulhat, a hónap végén visszatérhet a Manrézába. Július végén azonban elölről kezdődik minden: mandulája ismét begyullad, testén újra jelentkeznek a fájdalmas, felfakadó kelések. Egyelőre egy orvos-rendtársa kezeli a folyton lázas beteget. Közben lassan-lassan szembe kell néznie a minden testi kínt meghaladó szenvedéssel: elöljárói minden türelmes engedménye és próbálkozása ellenére előbb-utóbb végleg el kell hagynia a rendet.
Felírja magának egy papírra – hogy mindig szeme előtt legyen – Lisieux-i Szent Teréz szavait: „Emlékezzél, hogy a te szent akaratod az én nyugalmam és egyedüli boldogságom. Átadom neked magam, és félelem nélkül elalszom a te karjaid között, ó isteni Üdvözítőm”.
November 3-án búcsúzik novíciustársaitól és a rendtől. Otthon a család nagy szeretettel és megilletődött gyengédséggel fogadja az egykori tornászbajnokot, – tizenkilenc évesen – a lelki érettségben ősz-öregen lát viszont: nagyon szelíd, komoly és csendes, arca sápadtabb, de tekintete nyílt és derűs; egész magatartásában van valami megnevezhetetlen vonás, valami szép összeszedettség; minden szava és tette egyszerű, tiszta és formás, és valami nemes tartózkodással sosem adja át magát teljesen annak, amit tesz vagy mond. Olyan, mint azok, akik soha sincsenek egyedül, mert figyelmük egy szálát a bennük lakozó Jelenvalóhoz kötik és mindig Isten jelenlétében járnak.
Hazaérkezése után öt nappal belázasodik, s a székesfehérvári kórházba szállítják. Két hét múlva azonban elég erőt érez magában ahhoz, hogy kivetesse manduláit, melyekhez eddig az állandó gyulladások miatt nem nyúlhattak. A műtétét december 4-én Budán, a Vöröskereszt-kórházban végzik. Tíz nap múlva gyógyultnak látszóan hagyja el a kórházat. Otthon azonban még aznap este belázasodik. Többé semmit sem tud lenyelni. December 16-án beszállítják a helyi kórházba; előtte gyónt és fölvette az utolsó kenet szentségét.
A kórházban láza 40 C° felett van, torka mind dagadtabb, fulladozni kezd, 1935. december 17-én hajnalban gégemetszést végeznek rajta. Hajnali ötkor írásban papot kér Fél órával később átment a mennybe Urához, Istenéhez.Utolsó üzenete – erőtlen, kissé kusza írással – a szüleihez szólt: „Isten veletek! Odafönn találkozunk. Ne sírjatok, mennyei születésnap ez. A jó Isten áldjon meg benneteket!”
Összeállította: Mustármag Közösség Forrás: Zarándok.ma
Kaszap István, a 20. század egyik legtisztább életű magyar katolikus alakja, 1916-ban született Székesfehérvárott, és már fiatalon elkötelezte magát a jezsuita szerzetesi hivatás mellett. Tanulmányai során segítőkészségével és mély lelkiségével tűnt ki, majd 1934-ben megkezdte noviciátusát a budai újoncházban. Szerzetesi életét azonban hamarosan súlyos, vírusos fertőzés és fájdalmas daganatos betegség törte meg, amelyet hősies türelemmel és Istenbe vetett bizalommal viselt. Rövid, de intenzív szenvedés után 1935 decemberében hunyt el, hátrahagyva szüleinek egy reményteli búcsúlevelet a mennyei találkozásról. Halála után életszentségének híre gyorsan elterjedt, sírja zarándokhellyé vált, és számos imameghallgatást kötöttek a nevéhez. Noha boldoggáavatási folyamatát a kommunista diktatúra és az ÁVH erőszakos fellépése hátráltatta, tisztelete a mai napig töretlen. Az eljárás 1990-es újraindítása óta a magyar hívők közössége továbbra is várja hivatalos elismerését.
Úr Jézus Krisztus, te azt mondtad, „ha valaki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét, és kövessen engem”, tekints hű szolgádra, Kaszap Istvánra, és az ő közbenjárására add meg nekünk a kegyelmet, amit most kérünk tőled: (kegyelem megnevezése)! Add, hogy az ő példájára mi is mindig hűségesen szolgáljuk a szeretet székhelyét, Szentséges Szívedet! Végül, kérünk add, hogy Kaszap Istvánt, a magyar fiatalok példaképét mielőbb boldogjaink között tisztelhessük! Ámen.
