Szent Eulália szűz és vértanú

Szent Eulália története a kora kereszténység egyik legmegrendítőbb példája az áldozatkész hitnek és bátorságnak, különösen tekintettel fiatal korára. A spanyolországi Meridában született keresztény családban, és már gyermekként szembesült Diocletianus császár kegyetlen keresztényüldözésével. A kínpadra, máglyára, börtönbe hurcolt hívők látványa mélyen felébresztette benne a vágyat, hogy kövesse őket a vértanúságban. Édesanyja, látva a gyermek lelkesedését és a veszélyt, egy vidéki birtokra vitte Euláliát, remélve, hogy eltereli figyelmét a borzalmas eseményekről.

A gyermek azonban nem tudta elfelejteni a történteket, és gyalázatnak érezte, hogy ő „megfutamodott”, miközben a többi keresztény szenvedett. Éjszaka titokban kiszökött a házból, és a sötétben is visszaindult Meridába. Reggelre megjelent a pogány bíró előtt, és bátor kiáltással jelentette be, hogy ő keresztény. Nyíltan hitet tett, és gyalázatosnak nevezte Izisz, Apolló és Vénusz bálványait, „emberképzelet alkotásainak” titulálva azokat, sőt, a császár hatalmát is semmisnek mondta ki bálványimádása miatt.

A bíró, látva Eulália fiatal korát, először megpróbálta kímélni őt. Kegyes szavakkal biztatta, hogy csak érintse meg az áldozati tömjént, gondoljon a szüleire, a gondtalan jövőre és egy boldog házasság lehetőségére. A kislány azonban hallgatagon figyelte a bíró szavait, majd hirtelen cselekedettel szakította meg a beszédet: odaugrott az oltárhoz, és lábával lerúgta onnan az égő tömjént. Ez a dac és hitbéli meggyőződés tetté vált az azonnali kivégzés kiváltója.