Ince, IV. – 180. római pápa
IV. Ince, eredeti nevén Sinibaldo Fieschi, a genovai Lavagna grófi családjából származott. Kiváló kánonjogász volt, aki professzorként tanított Bolognában, és a pápai kúria befolyásos bírájaként, majd bíborosként IX. Gergely pápa bizalmasa volt. Elődjének rövid uralkodása után a pápaválasztást II. Frigyes császár közelsége és nyomása nehezítette, ami miatt a konklávé egy év, hét hónap és tizenöt napig szünetelt, a bíborosok Anagniba menekültek. A császárpártinak vélt Sinibaldo bíborost végül 1243. június 25-én választották meg. Frigyes barátként üdvözölte az új pápát, de Ince az Ince név felvételével jelezte, hogy elődei, különösen III. Ince elveit követi, azaz a pápai primátust helyezi előtérbe. A pápa fenntartásokkal fogadta a császár közeledését, és megpróbált tárgyalni Frigyessel a fogva tartott főpapok szabadon bocsátásáról és az egyház megsértésének jóvátételéről. Bár 1244 márciusában egyezmény született, Frigyes hamarosan megszegte azt, Róma császárpárti nemeseit bujtogatta a pápa ellen, ezért Ince 1244. június 27-én éjjel titokban Lyonba menekült a genovai flotta segítségével.
Lyonban a pápa összehívta az egyetemes zsinatot, amely 1245. június 28-án ült össze. Bár a meghívottak számához képest viszonylag kevesen, mintegy 250 főpap és világi vezető (köztük IX. Lajos francia király) jelent meg, a gyűlés sorsdöntő volt. Ince híres prédikációjában az egyház és a kereszténység öt nagy sebét (hűtlenség, szaracén előrenyomulás, görög egyház elszakadása, tatárjárás, és II. Frigyes egyházellenessége) sorolta fel. A zsinat első ülésén Ince ismét egyházi átokkal sújtotta Frigyest, majd július 17-én a császárt esküszegés, békeszegés, szentségtörés és eretnekség vádjával bűnösnek nyilvánította és hivatalosan is megfosztotta trónjától. Ez a döntés mély megosztottságot okozott a világi fejedelmek körében. A pápa elszántan igyekezett új királyt emelni a német trónra, amelynek eredményeként először Raspe Henriket, majd annak halála után Hollandiai Vilmost választották meg ellenkirálynak, bár Frigyes még 1250-ben bekövetkezett haláláig szívósan harcolt ellenük.
Születése
1195., Genova
Halála
1254. december 7., Nápoly
Megválasztása
180. római pápa – 1243 június 25.
Sírhely/Kegyhely
Ünnepnapja(i)
Jelképe(i)
II. Frigyes halála (akinek Ince megígérte, hogy többé Hohenstaufot nem koronáz császárrá) után a pápa fő célja a Hohenstauf-ház itáliai, különösen a Szicíliai Királyság feletti uralmának felszámolása lett, mivel a királyságot a pápaság hűbérbirtokának tekintette. A trónra Frigyes fia, IV. Konrád, majd unokája, a gyermek Konradin jogosult. A valós hatalmat azonban Frigyes természetes fia, Manfréd gyakorolta régensként. Ince a szicíliai trónt többeknek is felajánlotta, többek között III. Henrik angol király rokonainak, de senki sem akart szembeszállni Manfréd seregével. Konrád halála után, 1254-ben Ince pápai sereggel vonult be Nápolyba, hogy Konradin hűbéresküjét vegye. Manfréd azonban megtámadta a pápai csapatokat, és a harcok közepette IV. Ince 1254. december 7-én Nápolyban meghalt.
Bár a császárral vívott harc lekötötte a pápa erejét, levelezése kiterjedt külpolitikáról tanúskodik. Angliában erélyesen beavatkozott III. Henrik király védelmében a főurak és főpapok ellenében. Kiemelt figyelmet fordított Magyarországra is: feloldozta IV. Bélát a tatárjárás idején Frigyesnek tett hűségesküje alól, ezzel megerősítve a magyar korona függetlenségét, és 1254-ben kiközösítéssel fenyegette meg a magyar uralkodó ellen fegyvert ragadni merő cseh I. Ottokár királyt. Fontos döntése volt, hogy 1252-ben Báncsa István esztergomi érseket bíborossá nevezte ki. A Portugáliában zsarnoki módon kormányzó II. Sanchót kiátkozta, és III. Alfonzot támogatta a trónon. Támogatta a szerzetesrendek misszióit is, akik Mongólia és Örményország területére is eljutottak. A legmegosztóbb intézkedései közé tartozik az „Ad extirpanda” kezdetű pápai bulla (1252), amelyben az eretnekeket bűnözőként kezelve javasolta az itáliai polgári hatóságoknak a kínzás alkalmazását a vizsgálatok szerves részeként, ezzel szigorítva az inkvizíció módszereit.
Forrás(ok): Dr. Szántó Konrád O.F.M.: A katolikus egyház története;
Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve; id. Rieth József: Szentjeink;
Diós István: A szentek élete; Scitovszky János: Szentek élete;
Magyar katolikus lexikon; Arcanum; Wikipédia
Assisi Szent Klára
