A négy megkoronázott vértanú
A legenda szerint a négy vértanú kőfaragó története a Diocletianus császár korában játszódik, Pannónia földjén, ahol a császár palotájához hatalmas kőtömböket és szobrokat faragtak. A munkások között volt négy kiváló mester: Klaudius, Kasztórius, Szemproniánus és Nikosztrátus, akik titokban keresztények voltak, s minden munkájukat Krisztus nevében végezték. Tehetségükkel elnyerték a császár tetszését, különösen amikor hatalmas szobrokat és oszlopokat készítettek, melyekhez senki más nem értett úgy, mint ők. Munkájukban nem csupán emberi tudás, hanem isteni áldás is tükröződött.
Egyik munkatársuk, Szimplícius, aki pogány volt, csodálkozva látta, hogy szerszámaik sosem törnek, és munkájuk mindig sikerül. Megkérdezte, mi a titkuk, mire a mesterek bizonyságot tettek hitükről, és megtanították neki, hogy minden erejük Jézus Krisztusból fakad. Szimplícius hitt nekik, s Ciril püspök megkeresztelte őt a börtönben. Ettől kezdve ő is Krisztus nevében dolgozott, és a többiekkel együtt a munkások közül sokakat megérintett a példájuk és a szavuk.
Születése
3. század
Halála
287 és 305. között, Száva, Pannonia
Boldoggá avatása
Szenté avatása
Sírhely/Kegyhely
Ünnepnapja(i)
november 08.
Jelképe(i)
Védőszentje
szobrászok, kőfaragók, kőfaragók; láz ellen; marhák
Diocletianus császár egyre nagyobb feladatokat bízott rájuk, ám amikor azt parancsolta, hogy Eszkuláp, a pogány isten szobrát faragják ki, a mesterek megtagadták az engedelmességet, mert lelkiismeretük nem engedte, hogy bálványt készítsenek. A császár először megértéssel viszonyult hozzájuk, de a környezetében lévő irigy mérnökök vádaskodásai hatására végül megkeményedett a szíve. A kőfaragók bátran megvallották hitüket: nem imádhatják saját kezeik művét, csak az egy igaz Istent, a teremtőt és megváltót.
A császár parancsára a mestereket börtönbe vetették, majd kínzásokkal próbálták őket megtörni, de ők szilárdan kitartottak Krisztus mellett. „Minket a kínzás nem ijeszt, a szépszó nem ejt meg; hanem az örök kínoktól félünk” – mondták. Végül Diocletianus elrendelte kivégzésüket: élve ólomkoporsókba zárták és a folyóba dobták őket. Később egy keresztény, Nikodémus, felkutatta a testüket, és tisztelettel eltemette őket.
A négy kőfaragó vértanú emlékét az Egyház hamarosan megőrizte és tisztelte. Már a 4. században templom épült a tiszteletükre Rómában, és a középkorban ők lettek a kőfaragók, építőmesterek és céhek védőszentjei szerte Európában. Hűségük és hitük ereje a mai napig példaként ragyog, miközben Diocletianus palotája már rég porrá lett.
