Fedezd fel újra Istent!

Mi a baj a mi keresztyén életünkkel? Röviden azt válaszolhatjuk: az a baj, hogy magunkra nézünk, nem Istenre. A lélekbúvárok már régen rájöttek arra, hogy aki sokat foglalkozik magával, egyre csak magát vizsgálgatja, az hipochonderré válik. A mi életünk is így betegszik bele a magunkra nézésbe.

Újra fel kell fedeznünk Istent! Őrá kell tekintenünk, felfelé kell néznünk, a magasságokba. Nem a filozófusok, Kant, Hegel és a többiek istenére, akik filozófiai fogalmat csináltak belőle; nem a festők istenére; sőt még nem is a hagyományos vallásosság Istenére. Tekintsünk az Ige Istenére, és fedezzük fel Őt Pál apostolon keresztül.

A 2. Korinthusi levél elején Pál himnuszos vallomást tesz Istenről. Nem filozofál, nem íróasztal mellett elmélkedik Róla, hanem úgy ír Istenről, amilyennek megtapasztalta. Vegyük le a szemünket magunkról, és nézzünk erre az Istenre!

Mi ennek a nem magunkra nézésnek, ennek az Istenre tekintésnek s az abból származó istenismeretnek a következménye? Ez az éltető erőnk! Ennek erejéből gyakorolhatjuk keresztyénségünket.

Pál apostol tud szenvedni, „bőséggel része volt” szenvedésekben. Mi miért nem tudunk? Pál tudja, hogy a szenvedésnek értelme van. Megérti s átéli Jézus Krisztus szenvedését (miattunk, helyettünk és érettünk!), és részesnek érzi magát benne: „amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben…” (2Kor 1,5)

A szenvedésben a legfájdalmasabb a miért. Pál érti, éli és tudja, miért. Együtt szenved Krisztussal.

A hívő ember „foglalkozási ártalma” Krisztus szenvedéseinek részesévé lenni. Aki ezt átéli, az tud igazán vigasztalni.

Gyökössy Endre: Krisztus levele vagytok című kötetből idéztünk.