Ince, III. – 176. római pápa
III. Ince felismerte, hogy a pápai tekintélyt csak egy erős, feudális Pápai Állam tudja hitelesen képviselni, ezért a német-római császárság meggyengülését kihasználva, uralkodásának első éveiben nekilátott az egyházi birtokok egyesítésének és Rómán belüli hatalma megszilárdításának. Kényszerítette a város prefektusát és a szenátus vezetőjét, hogy neki tegyenek hűségi esküt, ezzel megtörve a császár által támogatott nemesi ellenzéket. Ince sikeresen szerezte meg Anconát, Romagnát és a Spoletói Hercegséget is, ezzel a Pápai Állam az ő idejében érte el legnagyobb területi kiterjedését, noha a későbbiekben e területek némelyike csak hűbéres viszonyban maradt a Szentszékkel. Jogi képzettségét kamatoztatva nemcsak reformokat hozott, de a kánonjog atyjaként is tisztelik, hiszen a jog volt az a terület, amely révén megalapozta a pápai döntések primátusát.
A pápa pontifikátusának egyik legfontosabb vívmánya a Német-római Birodalom feletti pápai befolyás érvényesítése volt, különösen a VI. Henrik halála utáni trónviszály idején, amikor Sváb Fülöp és IV. Ottó küzdött a trónért. Ince ügyesen használta ki a megosztottságot, és a Venerabilem dekrétumban öt pontban fektette le, hogy bár a hercegeknek van választási joga, a pápa joga elbírálni a császárjelöltet, és dönteni a megválasztott felek között. Kezdetben Ottót támogatta, ám a császár ígéretének megszegése után kiközösítette őt, és a pártfogoltját, a kiskorú II. Frigyes szicíliai királyt támogatta. Frigyes végül 1215-ben lett császárrá koronázva, de a pápa kikötötte, hogy a szicíliai és német trónt sosem egyesítheti. Ince nemcsak a német-római trónutódlást befolyásolta, hanem gyámként kilenc évig kormányozta a pápai hűbérbirtoknak minősített Szicíliai Királyságot is Frigyes helyett.
Születése
1160. november 23., Gavignano
Halála
1216. július 16., Pergia
Megválasztása
176. római pápa – 1198. január 8.
Sírhely/Kegyhely
Lateráni-székesegyház
Ünnepnapja(i)
Jelképe(i)
III. Ince a kereszténység felelős urának tartotta magát, ezért szinte minden európai állam ügyeibe beavatkozott. Franciaországban a pápai interdiktum fenyegetésével rábírta II. Fülöp Ágost királyt, hogy szakítson ágyasával és térjen vissza törvényes feleségéhez. Angliában a canterburyi érseki szék betöltése körüli vita vezetett odáig, hogy Földnélküli János királyt kiközösítette, és az országot interdiktum alá helyezte, mígnem a király teljes királyságát a pápa hűbérbirtokává tette, elismerve ezzel Ince főségét. A Magna Charta kiadását ugyanakkor Ince semmisnek bélyegezte, nem a tartalmáért, hanem azért, mert azt erőszakkal kényszerítették ki. Az Ibériai-félszigeten érvénytelenítette a királyi vérfertőző házasságokat, és összefogta a keresztény uralkodókat a mórok elleni Navas de Tolosa-i csatában (1212).
A pápa kiterjedt politikai hálózatában helyet kapott a keleti egyházakkal való kapcsolat megerősítése is. Ince volt az, aki 1204-ben királlyá koronázta Kalojánt, Bulgária uralkodóját, ezzel a bolgár egyházat átmenetileg a római katolikus egyházhoz fűzve. Eltökélt szándéka volt a nagy egyházszakadás után kettévált keresztény világ újraegyesítése. Az aktív, politikailag meghatározó pontifikátus a Negyedik Lateráni Zsinat után érkezett el a végéhez. III. Ince pápa az Ötödik Keresztes Hadjárat szervezése közben, váratlanul rosszul lett és 1216. július 16-án hunyt el Perugiában, mindössze ötvenöt éves korában. A történetírók, noha kritizálták bizonyos döntéseit, egyöntetűen elismerték őt kora leghatalmasabb és legnagyobb politikai befolyással bíró alakjaként, aki az egyházat hatalmának csúcsára emelte.
Forrás(ok): Dr. Szántó Konrád O.F.M.: A katolikus egyház története;
Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve; id. Rieth József: Szentjeink;
Diós István: A szentek élete; Scitovszky János: Szentek élete;
Magyar katolikus lexikon; Arcanum; Wikipédia
Oignies-i Szent Mária
