Honoriusz, II. – 163. római pápa
Lamberto Scannabecchi felemelkedése az egyházi hierarchiában a középkori társadalmi mobilitás figyelemre méltó példája, hiszen nem nemesi családból származva, pusztán intellektusa és hűsége révén vált az egyház egyik oszlopává. Korai pályafutása során bolognai archidiakónusként, majd Lateráni kanonokként és Ostia püspökeként bizonyította rátermettségét. II. Paszkál és II. Geláz hű szövetségeseként a pápai udvar legbelsőbb köreihez tartozott, tapasztalatait pedig a korszak legégetőbb diplomáciai válsága, az invesztitúra-harc megoldásában kamatoztatta.
Kallixtusz pápa megbízásából Lambert kulcsszerepet játszott az V. Henrik császárral folytatott tárgyalásokban, amelyek végül a wormsi konkordátumhoz vezettek. Ezen okmány kidolgozásában vállalt oroszlánrésze miatt a kortárs krónikások gyakran „Pactum Lambertiként” hivatkoztak az egyezményre, elismerve közvetítői zsenialitását. Ez a siker alapozta meg tekintélyét, amely később, Kallixtusz 1124-es halálát követően, a pápaválasztás kaotikus időszakában is meghatározónak bizonyult.
Pápává emelkedése azonban nem volt mentes a konfliktusoktól: a római Frangipani család fegyveres beavatkozása révén került a trónra, kiszorítva a szabályosan megválasztott II. Celesztint. Honoriusz politikai bölcsességét mutatja, hogy nem elégedett meg az erőszakkal kikényszerített hatalommal; önkéntes lemondása és az azt követő újabb, törvényes választás biztosította számára azt a morális alapot, amellyel ténylegesen kormányozni tudott. Ezzel elejét vette egy mélyebb egyházszakadásnak és megszilárdította pozícióját a bíborosi kollégium élén.
Születése
1060. február 9., Fanagno
Halála
1130. február 13., Róma
Megválasztása
163. római pápa – 1124. december 15.
Sírhely/Kegyhely
Ünnepnapja(i)
február 13.
Jelképe(i)
Hivatali ideje alatt a Német-római Birodalommal fenntartott kapcsolatok az egyház diadalát hozták. V. Henrik halála után a pápai követek aktív közreműködésével III. Lothárt választották uralkodóvá, aki elismerte a pápa főségét a világi hatalommal szemben. Honoriusz határozott fellépése a Hohenstauf Konrád-féle lázadás ellen, valamint a skót és angol egyházi fegyelem megszilárdítása érdekében tett lépései – beleértve a cölibátus és a szimónia elleni küzdelmet – jól mutatják, hogy egyházfőként az egész keresztény világra kiterjedő autoritásra törekedett.
Dél-Itáliában a pápa szintén katonai és diplomáciai eszközökkel védte a Szentszék birtokait a terjeszkedő II. Roger szicíliai gróffal szemben. Bár a fegyveres konfliktus nem hozott döntő győzelmet, az 1128-as békeszerződésben sikerült elismertetnie az egyház hűbérúri jogait a vitatott területek felett. Honoriusz energikus és diplomatikus kormányzása 1130-as haláláig biztosította a pápaság számára azt a központi szerepet, amely az elkövetkező évszázadok európai politikáját is meghatározta.
Forrás(ok): Dr. Szántó Konrád O.F.M.: A katolikus egyház története;
Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve; id. Rieth József: Szentjeink;
Diós István: A szentek élete; Scitovszky János: Szentek élete;
Magyar katolikus lexikon; Arcanum; Wikipédia
