Szűk kapu – Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 21. vasárnapra

Nem boldog lélekben sok vallásos ember, mert vallását gyakorolja hit nélkül, az Úrral való kapcsolódás nélkül! S ezért szeretet nélkül…

Egy ember hirtelen meghalt.

Egyszer csak megpillantotta az Istent, ahogy közeledett feléje egy bőrönddel a kezében és így szólt hozzá:

– Fiam, itt az ideje, mennünk kell.

– Az ember megkérdezte: – De miért ilyen hamar, oly sok tervem volt még.

– Sajnálom fiam, de most van itt az ideje – hangzott az Isten válasza.

– Mi van a bőröndben? – érdeklődött tovább az ember.

– Minden, ami a tiéd volt.

– Ami az enyém volt? Azt akarod mondani, hogy a holmim? A ruháim? A pénzem?

– Sajnálom fiam, de az anyagi javaid sosem voltak a tieid. A földhöz tartoztak mindig.

– Akkor az emlékeim?

– Sajnálom, de azok sem voltak a tieid, azok az időhöz tartoztak.

– Akkor a barátaim?

– Sajnálom fiam, de ők sem a tieid. Az életutadhoz tartoztak.

– A feleségem és a gyerekeim!

– Sajnálom fiam, de még ők sem a tieid. Ők a szívedé voltak.

– Akkor a testem?

– Ez sem volt a tiéd soha. A tested a poré.

– Akkor talán a lelkem.

– Sajnálom fiam, de a lelked sosem volt a tiéd. A lelked az enyém!

A kétségbeesett ember kitépte a bőröndöt az Isten kezéből és kinyitotta. A bőrönd üres volt. Könnyekkel a szemében kérdezte Istent: – Soha nem volt semmim? Erre az Isten kedvesen átölelte és a következő választ adta: – De igen fiam. Minden pillanat, amit megéltél igazán, a tied volt!

Az élet pillanatokból áll és minden igazán megélt pillanat a Most valóságába vezet, ahol Isten van. Mert Ő mindig csak Most van – a Jelen valóságában.

A kezdő történet nem lehangoló. Az egyetlen valóságra mutat rá és arra a tényre, hogy minden más káprázat: a megélt pillanatban van az Isten és én akkor élem meg a valóságot, ha tudom és tudatosítom: az Övé vagyok! Amikor a pillanatot meg tudom élni, a pillanatban tudok élni, akkor tapasztalhatom meg mindezt – a Jelen valóságában.

Minden, amim van, csak egy ideig rendelkezem vele.

Semmit és senkit nem birtokolhatok vagy sajátíthatok ki. Ennek belátása vezet a szűk kapu felé.

Az élet dolgai és emberi találkozásaim akkor nyernek értelmet, amikor felismerem, hogy szükségem volt rájuk, de eljön a pillanat, amikor el kell engednem őket. Másképp nem „férek be” a szűk kapun. Loyolai Szent Ignác önfelajánló imája is erre a valóságra világít rá, amikor kimondja a következő szavakat:

„Fogadd el, Uram, szabadságomat, fogadd egészen. Vedd értelmemet, akaratomat s emlékezésem. Mindazt, amim van és ami vagyok, Te adtad ingyen. Visszaadok, Uram, visszaadok egyszerre mindent. Legyen fölöttük korláttalan úr rendelkezésed. Csak egyet hagyj meg ajándékodul: szeretnem téged. Csak a szeretet maradjon enyém a kegyelemmel, s minden, de minden gazdagság enyém, más semmi nem kell.”(Sík Sándor fordítása)

Ez az önátadás szükséges, hogy „beférjek” a szűk kapun. Tehát nem az a lényeges kérdés, hogy hányan üdvözülnek, hanem az, hogy én személy szerint dolgozom-e Isten Szentlelkének jelenlétében önmagamon.

Egyszer megkérdezte egy tanítvány a mesterét, mit jelent önmagunkon dolgozni? A mestere erre ezt a választ adta: azt, hogy ne várj arra, hogy mások változzanak.

Önmagam formálásának munkájában soha nem vagyok egyedül: az Istennel való együttlét a kulcsa annak, hogy az elengedés irányában jól haladjak. Ez az irány a szabad élet fele vezet, amelyben – paradox módon – nem azt teszem, amit akarok, hanem azt, amit kell, vagyis amit a Szentlélek sugall és tenni akar bennem és általam másokkal!

Tehát mégcsak nem is a vallásos cselekedeteken van a lényeg, hanem az, hogy benne vagyok azokban vagy csak kötelességből teszem.

Veled ettünk és ittunk – mondják a szűk kapu bejáratánál azok, akik sok vallásos cselekedetet gyakoroltak az Istennel való kapcsolat nélkül. Furcsa ez a mondat, de ha szívem mélyére engedem e kijelentést, érteni fogom, mire gondol az Úr, amikor azt mondja ezeknek: nem ismerlek titeket!

A Vele való kapcsolat nélkül mindent megtehetek, mégsem elég! Templomot takaríthatok, szentmisére járhatok, imádkozhatok, s mégsem kapcsolódom össze Vele. Ezért nem boldog lélekben sok vallásos ember, mert vallását gyakorolja hit nélkül, az Úrral való kapcsolódás nélkül! S ezért szeretet nélkül…

Én hogyan kapcsolódom Hozzá? Szabadon, kényszer nélkül vagy csak vallásos kötelességből? Az utóbbi még nem elég a szűk kapun való bejutáshoz…