Kifelé a csapdából

Meg lehet tanulni, hogyan ne essünk kapcsolatainkban egészségtelen, önpusztító viselkedésmódok csapdájába, úgymint: eltúlzott felelősségeket másokért, önmagunk el­hanyagolása, mások hazugságainak elfogadása.

Meg lehet tanulni, hogy résen legyünk és rögtön észreve­gyük a csapdákat. És nem muszáj beleesnünk.

Az emberek gyakran – öntudatlanul vagy meggondolatla­nul – olyasmiket tesznek, amivel beindítják a kapcsolati függőségnek nevezett önpusztító viselkedést. Ámde ezek a csapdák többnyire majdhogynem szándékosan jönnek létre, s az eredményt előre meg lehet jósolni.

Megeshet, hogy beszélgető társunk sóhajtozni kezd, vagy csak utal valamilyen problémájára, miközben tudja vagy re­méli, hogy ezzel a sóhajjal vagy utalással csapdába ejt, és át­vállaljuk a probléma megoldását. Ez bizony manipuláció.

Ha valaki ott áll előttünk, és sóhajtozik, majd szemérme­sen így szól: „Rá se ránts, igazán nem kell aggódnod miat­tam”, máris elkezdődött a játszma. Ha nem látunk át rajta, már kattan is a csapda ajtaja.

Melyek azok a szavak, jelek, pillantások, utalások, melyek előre láthatóan csapdába csalnak, sőt sokszor önpusztító vi­selkedésbe taszítanak bennünket? Mikor önt el az együttér­zés? A bűntudat? A másikért való felelősség?

Az, hogy törődünk másokkal, erősségünk. Az viszont gyenge pontunk, hogy gyakran alábecsüljük azokat, akikkel dolgunk van. Ők tudják, mit tesznek. Ideje megszabadul­nunk attól a naiv elképzeléstől, hogy az emberek nem a saját jól felfogott érdekükben, hanem miértünk cseleksze­nek.

Ellenőrizzük magunkat is. Vajon pillantásainkkal, utalása­inkkal, reményeinkkel nem állítunk-e mi is hasonló csapdákat másoknak?

Egyenesen és becsületesen kell viselkednünk másokkal szemben.

Ha valaki akar tőlünk valamit, ragaszkodjunk ahhoz, hogy kérését köntörfalazás nélkül közölje. Követeljük meg ezt magunktól is!

Ha valaki csapdát állít nekünk, nem muszáj beleesnünk.

Melody Beattie