Isten és én – A Vigilia körkérdése

Kozma Imre atya gondolatai hitről, jóságról, az emberi életről a Vigila folyóirat 1977 decemberi számából.

Akit kezed, Uram, egyszer megérintett és megragadott – még ha egészen titkosan és csöndesen is –, az már nem szabadulhat Tőled. Aki csak halvány sugarát látta fényednek – még ha messze távolból is -, már nem felejtheti el, hogy felfogott valamit az isteni világosságból. Aki egyszer a Te kelyhedből ivott, annak szomját már sohasem oltja e világ kelyhe. Aki egyszer látta, hogy a lét minden titka fölé emelkedik a Te alakod, az névtelen honvágyat hordoz utánad szívében. Tudja, hogy e világ minden szépsége, a csillagok fénye és a tenger ereje; a hegyek fensége és az útszéli kis virág is csak szegény, szegényes hangok, amelyek az embernek akarnak beszélni Rólad.

Minden emberi tettünk szegény és töredékes. Ha Isten a legnagyobb jó, akkor az ember minden jótettének végső oka. Ha Isten jó Isten, maga a Jóság, akkor a földi jóság minden szilánkja Isten betörése a mi világunkba. Ha jót teszek, teret nyitok az Istennek ezen a földön. Isten jelenléte minden jótettemmel közelibb és valódibb lesz, mint volt ennek előtte. A jótett ég és föld Teremtőjének, a mindenható Atyának megjelenítése.

Isten azon fáradozik, hogy idő és tér végtelen sűrűjén át elérje a lelket és magához ragadja. Ha engedi magát – csak egy villanásnyi időre is –, ha csak addig adja tiszta és teljes beleegyezését a lélek, akkor Isten meghódította. De ha teljesen az övé lett, akkor egyedül hagyja őt az Isten, egészen egyedül. És most már a léleknek kell vak tapogatózással átmennie idő és tér végtelen sűrűjén, keresve azt, akit szeret, A lélek fordított irányban teszi meg az utat, amelyen eljött hozzá az Isten. Ez az emberi élet.

Fotó: Magyar Máltai Szeretetszolgálat