Csodálatos tudnunk: mi Istenbe kapaszkodhatunk!

A napokban valaki boldog újesztendőt kívánt nekem, mégpedig így: Boldogabb újesztendőt kívánok, mint amilyen lesz. – Első pillanatban meghökkentem, aztán elég savanyúan néztünk egymásra, mert rájöttünk, hogy milyen nagy igazság ez, hiszen ezt sulykolja belénk a tévé, a rádió, az újság. Karácsony előtt szorosra húzott nadrágszíjat rajzoltak az újságba, hogy ezt ajándékozzuk egymásnak. A magyar pszichének egyik sajátossága.

Ugyanakkor egy külföldi képeslap került a kezembe, egy gazdag országé, amiben ezt a képet láttam: egy szakadék szélén valami fa gyökerébe kapaszkodva, félig már lelógva kétségbeesetten néz lefelé egy ember. A szakadék mélyén ez olvasható: munkanélküliség, infláció, levegőszennyeződés és minden egyéb. – Ezen a tréfásnak szánt komoly és komor kép láttán arra gondoltam: ha annak az embernek nem volna mibe fogódznia, már régen lezuhant volna.

Igen, ez az igazi baja a ma emberének: nincs igazi fogódzó pontja!

A negyvenes években, amikor mint bölcsész tanulgattam Svájcban, Emil Brunner, Európa egyik legnevesebb antropológusának, teológusának előadásain még úgy hallottam – és nagyon komolyan vettük –, hogy az ember kétfelé gyökerezett lény: fölfelé Istenbe, és lefelé erre a földre. Nagyon világosan és egyértelműen kifejtette, hogy akármelyik gyökérről levágjuk magunkat, vagy levágnak – baj van. Ha valakinek kicsúszik a lába alól a talaj és csak a végső gyökérbe kapaszkodik, csak az örökéletben reménykedik, abból még nem lesz se só, se fény, se kovász, hacsak nem szolgál kifelé is. Viszont fordítva is éppen olyan nagy a baj: ha a felső gyökérzetünkről szakadunk le, akkor szolgálhatjuk ugyan szakadatlanul embertársainkat – de előbb-utóbb utolér bennünket a csüggedtség, a reménytelenség érzése, és feltesszük a kérdést, ami után szinte még létezni is lehetetlen: minek ez az egész? Miért csináljuk, miért élünk?

Mi hová kapaszkodunk, amikor lefelé nézünk a mélységbe, milyen gyökérzetbe?

Nekünk, hívőknek van egy nagy titkunk: mi még tudjuk, ki előtt térdeljünk le, és amikor omlik a part, tudjuk, hogy Kibe kapaszkodunk. Erről a nagy titokról beszél a 84. zsoltár is, amely három boldogságmondást is elénk tár: „Boldog ember az, aki benned bízik” (13/b).

A napokban kaptam egy levelet egy „mai” boldogtól: „Amiben reménykedtünk, az öröklakást, nem sikerült megszereznünk. Azt hittem, megőrülök, mert most azt sem tudjuk, mit csináljunk, összeházasodjunk, vagy ne.” – Az illető másnap elment egy gyülekezetbe, és ott azt hallotta, hogy Isten neki nem öröklakást, hanem örökéletet ígért. – Azt írja: „Végigsírtam az utat hazáig, és hálát adtam Istennek, hogy nekem oda kellett mennem; most már tudom, hogy az örökéletben biztos – hiszen a fecskének is van fészke – lesz majd nekünk is fészkünk. – Rájöttem – (és ez volt a lényeg) –, hogy engem Isten tulajdonképpen sosem hagyott el.” – Valaki, aki tudja, mibe kapaszkodjon, hol térdeljen le. Hát nem boldog ember?

Gyökössy Endre: Kulcs a boldogsághoz című kötetből idéztünk