Avellinói Szent András (1521–1608) a Teatinus rend hűséges papja volt, életét a megtérés, az imádság és a bűnbánat szellemében élte. Fáradhatatlan lelkipásztorként sokakat vezetett vissza Isten szeretetéhez, és különös buzgósággal végezte a gyóntatói szolgálatot. Szentmisézés közben, imádságos lélekkel adta vissza lelkét Teremtőjének — így pecsételve meg egész életét a papi hivatás hűségével.
Liturgikus emléknapja: november 10.
A hét szentje sorozatban Balázs András atya elmélkedik róla.
Avellinói Szent András 1521-ben született Olaszországban, Castronuovóban, és 1608-ban halt meg Nápolyban. Tanult jogász volt, aki később a theatinus szerzetesrend tagjaként az Egyház megújulásáért munkálkodott. Súlyos sebesülése után teljesen Istennek szentelte életét, lemondott saját akaratáról, és a tökéletességre törekedett. Különös figyelemmel gondoskodott a betegek, haldoklók és fiatalok lelki neveléséről. Élete során rendkívüli önfegyelmet, alázatot és buzgóságot tanúsított, halála pedig a szentmise közben, az oltárnál érte. Nápoly és Szicília ma is védőszentjeként tiszteli.
